Szakonyi Eszter

Gazdasági mérnök, külkereskedő, kozmetikus mester, egészségügyi szakkozmetikus.

A Vintage Beauty bio kozmetikai brand megalapítója és tulajdonosa. 

Négy gyermek édesanyja.

Az Időtlen szépség c. könyv (2013) szerzője.

2010 óta ír szépségipari szakmai publikációkat bőrgyógyászati és kozmetikai szaklapokban, illetve női magazinok oldalain. 


Hajnali fagy

4. lecke

Volt a világon egy igen jámbor ember.

Istvánnak hívták őt. Ugyanúgy, ahogyan a nagykállói Kovács család férfi tagjait már generációk óta.

Nem volt ennek a jóravaló embernek egyebe, mint dologban göcsörtössé vált két keze és a nagyszülői örökségként kapott vizes falú házikóban is boldog öntudatlanságban cseperedő négy csillagszemű gyermeke.

Néha, amikor egymás mellé állította őket, épp úgy festettek, mint a nagykállói templom orgonáján egy fél oktávnyi orgonasíp. Ettől a gondolattól mindig büszke mosoly ült az arcára, hiszen a gyermekáldás bősége volt első és egyetlen bizonyítéka önmaga számára is arra, hogy: létezik.  

Merthogy talán születési rendellenesség, avagy a növényekkel való közelebbi genetikai kapcsolat evolúciós tévedésének bizonyítéka, de bizony István szinte sohasem beszélt.

Evett, ivott, aludt, de szótlanul.  

Na, nem mintha nem tudott volna hangot kiadni, de konfliktuskerülő ember lévén úgy gondolta, hogy a szavak csak bajt okoznak az embernek. Így hát csendes létezése folytán sem ellensége, sem barátja nem akadt a környéken.

Az egész heti közmunkaprogramban való helytállás, majd onnan hazatérve a ház, a jószágok és a gyerekek ellátásáért folytatott küzdelem minden erejét kivették. Ennélfogva akkor sem lett volna kedve szószátyárkodni, ha akadt volna bárminemű közölnivalója. De rendszerint nem akadt.

 Magányos, pityókázós estéin, amikor az asszony ismét későn ért haza rejtélyes útjairól, időnként elmélázott magában, vajon miként is cseppent épp ebbe az életbe, amit él. Nem tudta volna határozott kontúrral megrajzolni a történések egymásutánját, de a lényeg az, hogy valahogyan apa lett, később munkás ember, idővel pedig megunt férj, egy mogorva nő oldalán.

Az egész talán egy szombati estén kezdődött, abban a pálinkagőzös helyi diszkóban, ahol némiképp összekeveredett a falu hírhedten könnyűvérű, nagy begyű, csicsergő leánykájával.

Az épület csalános kertjében, alig felidézhető részeg öntudatlanságban magáévá is tette őt. Meggondolatlanul.

Ebből született kényszerű házassága, néhány hónap múlva pedig első gyermeke, melyet újabb három követett. István ugyan nem bánta a váratlanul érkezett családfői szerepet, de szíve szerint nem is nagyon igényelte volna még azt, mert a házasság mindkettejükből a legrosszabbat váltotta ki.

A szemrevaló madárkából a pénztelenség, a monoton mindennapok, de főleg a férfi némasága mogorva, dühös és megkeseredett némbert faragott. Na, nem a világ felé, hanem ott belül, a társas magányuk fullasztó közegében. A ki nem mondott sérelmek és az elmaradt beszélgetések guanója egyre vastagabban lepte el mindennapjaikat. Az asszony, jobb híján, folyamatosan törlesztett. Kedvenc büntetőmódszere az volt, ha férj jelenlétében másokkal kedveskedhetett. Olyankor tisztán látszott mindaz a jó, amelyet István megkaphatott volna, ha nem István lett volna.  

A férfi, bár érezte, hogy a közéjük húzódó feszültség napról napra fojtogatóbb, mégis szerette volna érteni, hogy atyai és házastársi minőségében mi is az a legkisebb elvárás vele szemben, amelynek teljesítésével csökkenhet otthon az állandósult asszonyi dac.

Arra jutott, hogy dolgozni és a mindennapi gondok felszámolásához szükséges javakat megszerezni, az mindenképpen az ő dolga kell, hogy legyen.  

Ennek könnyed megvalósítását némileg beárnyékolta a tény, hogy az általános iskolát is csak bukdácsolva sikerült maga mögött hagynia. Habár Apja minden igyekezetével azon volt, hogy jóságosan átsegítse fiát az általános iskolai évek gyötrelmein, motiváló pofonjai rendre mégis haszontalannak látszottak. A tanulás nem ment jobban semmitől. Ezek után Istvánban fel sem merült bármiféle szakma elsajátításának gondolata.

Maradt tehát alkalmi munkás, a kevésbé lelkesítő közmunkaprogramban.

A mindennapok hajnalban az önkormányzati épület előtt indultak, a feladatok kiosztásával. Néhány órányi fizikai munka után következett az ebéd, majd a jegyző szokásos előadása arról, hogy milyen szerencsésnek is érezhetik magukat azok, akikre a helyi vezetés az adott napon rábízta a település számára fontos és aktuális feladatokat.

Ellenpéldaként rendszeresen felmerültek mindazon falubeliek nevei, akik ez idő alatt a helyi kocsma alkoholpárás melegében várakoztak a semmire. Talán, hogy az este eljövetelével némi megkönnyebbüléssel vághassanak le egy újabb centit az élet mérőszalagjáról.

Fel sem merült Istvánban annak lehetősége, hogy egyszer majd a reggeli munkakiosztáson az ő neve sem hangzik el már.   

Az első alkalmat véletlennek ítélte.

A másodikat némi dühvel fogadta.

A harmadik napon kétségbeesés lett rajta úrrá.  

Kérdezni nem mert, berzenkedni nem szokott, érvelni pedig nem tudott volna, így lelkében katyvaszos kavarodottsággal vette útját a falu poharazója felé.

Hazamenni eszébe sem jutott, hiszen harcias természetű asszonya egyébként is úgy regulázta, mint pedellus a rossz diákot. Ha még az is kiderült volna, hogy István a közmunkaprogram érzékeny gyomra is kivetette magából, talán el is zavarta volna a háztól.

Így hát, teltek-múltak a napok. Reggeli felkeléssel, a munkába készülés imitálásával, majd az önkormányzati épület előtti hajnali sorbanállással és leginkább a reménykedéssel, hogy a közmunkások névsorában való részvétel kegyelméből István végre újra részesülhet.

De semmi. Úgy tűnt, hogy végleg kihúzták a hadra fogható munkaerők közül.

E jelenségre a kocsma népétől több magyarázat is érkezett, melyekben egyre gyakrabban került egyazon mondatba a jegyző és István formás asszonyának neve.

Nem tűnt túl életszerűnek ez az elgondolás tekintve, hogy a jegyző tanult és jó módú ember hírében állt. Habár a házasságáról és kielégíthetetlen férfiúi energiáiról keringtek gyanakvásra okot adó mendemondák, mégis valószínűtlennek tűnt, hogy épp István asszonya jelentette volna mindezekre a megoldást. Persze számára is feltűnt, hogy neje egyre később érkezik haza esténként, de a frissen szárnyra kapott falusi pletykák mégis olyan abszurdnak tetszettek.

A mázolt kocsmai padokon várva az estét, lassanként két megoldás körvonalazódott István fejében, melyekkel apaként és férjként a legkisebb megszégyenüléssel úszhatná meg e méltatlan várakozással terhelt mindennapokat.

Hazatántorogva összepakolta hát néhány váltás munkásruháját és áthurcolkodott a három házzal arrébb, magányosan éldegélő édesapjához. Úgy gondolta, hogy így nem kell majd az asszony felé elszámolnia kiüresedett napjait illetően és a gyerekeket is közel tudhatja magához. Ráadásul a megalázó szembesülést is megúszhatja a valósággal, hogy a kocsmai szóbeszédnek mégiscsak van alapja.

A következő egy hét alatt talán akad valami munkaféle –gondolta- és akkor emelt fővel térhet vissza majd otthonába.

Az elhatározást tett követte, így a reggel már édesapja kényelmetlen sezlonján érte.  

Magához térve semmi erőt nem érzett ahhoz, hogy ismét feleslegesen beálljon az önkormányzat előtt munkáért sorakozó szürke tömegbe A pénze is megcsappant erősen, így a kocsma gondolata sem mozgósított benne sóvárgást.

Tehetetlenül a fal felé fordult és körmével egykedvűen kaparászni kezdte a málló zöld vakolatot. Összeráncolt szemöldökkel és üveges szemmel egyre csak azon morfondírozott, hogy miképpen is legyen a folytatás. A következő óráé, napé, hónapé és egyáltalán. Az életé.

Elcsendesült töprengéséből váratlan kopogás lendítette ki.

Talán a gyerekek keresik-csillant fel tekintete. De nem.

Csak a kocsmáros szaladt át lelkesen közölni, hogy a jegyző dartsversenyre hívja a kocsma népét. Aki ügyesebb nála, annak ötezer forint a nyereménye és egész este férfiasra ihatja magát, a jegyző számlájára.

Istvánnak több se kellett. Tudta, hogy dartsban nem ügyetlen, így mellkasában egy nagy dobbanás, agyában egy hirtelen nyomás jelezte: eljött a bosszú ideje!

A hím erőpróba. A gigászi küzdelem, ahol ügyesség, szívósság és kitartás egyaránt megmérettetik.

Ahol bizonyosságot nyerhet, hogy bár a jegyző tehetős és jó eszű, de hiába, mert mégiscsak egy elpuhult értelmiségi, akinek a cudar, maszkulin szilajságról derengő fogalma sem lehet.

Kacsingathat a nőjére, elvonhatja tőle a munkát, de a darts, az egy másik terep. Az a valódi harcosok terepe. Ott nincs más, csak mint az indiánoknál: az íj, a nyíl és a cél.

Magára rántotta hát cipőjét és lélekszakadva loholt át az utcán, a mindent eldöntő ütközet helyszínére.

A kocsma bejáratánál ekkorra már kisebb tömeg verbuválódott össze versenyzőkből és nézőkből, akik szempillantás alatt spontán fogadásokat kötöttek a csata várható kimenetelét illetően.

István, ahogyan közeledett a megmérettetés pillanata érezte, hogy vállalásának izgalma aljas módon lassanként a gyomrába, majd végbelébe kezd el levándorolni. Hogy szorongását enyhítse, a pulthoz rohant és csak annyit súgott ellentmondást nem tűrően: „…egy decit, a mogorvából! Írd fel a többihez!”. A kocsmáros már jól ismerte ezt a hangot és pontosan tudta mi a teendő. Töltött.

A jelenet még néhányszor megismétlődött, István pedig a dartsversenyre várók sorában egymás után gurította le torkán a szorongáscsökkentő „mogorvákat”.

Kis idő múlva, végtagjaiban ólmos fáradtságot érzett. Egyszercsak a hideg verandán lévő székre roskadt, majd néhány perc múlva feje váratlanul az asztallapra bakkant. Ezzel számára a film megszakadt.

A kocsma népe e látványt ugyan már megszokta, de a jegyző felkiáltására: „Úgy látom a verseny érdeklődés hiányában elmarad!” – mindenki odakapta a fejét és hangos kacagásban tört ki. A jegyző a megalázó helyzetet igyekezett maximumra fokozni. Gyerekek! Kötözzük a hátára azt a széket! Olyan mata részeg, hogy majd azt hiszi, odacsúszott a segge! Hátha akkor üvölt egy embereset végre a mi néma Leventénk! -kiáltott.

A jelenlévőknek több se kellett.

A pult alól elővarázsolt széles ragasztószalaggal azonnal István hátára kötöztek egy, a lábaival az ég felé meredő műanyag széket.

Mire a tömegből valaki más tovább folytatta: „…mindjárt itt a Karácsony! Csomózzuk össze a lábát és a kezét! Ő lesz idén az első nagykállói szaloncukor! ”

A tréfa, ezzel a kiegészítéssel már-már fokozhatatlannak tűnt. Egymás tenyerébe csapkodva vihogtak vendégek még jó darabig, el is felejtve már az összejövetel valódi szándékát, a dartsbajnok megtalálását.

Éjfél után nem sokkal eljött a záróra. Lassanként hazaszállingózott mindenki, ügyet sem vetve a verandán szunyókáló Istvánra, aki hátán az égnek meredő műanyag székkel, ölében összekötött kezeivel, szalaggal rögzített lábakkal, arcával az asztalra borulva adta át magát a teljes öntudatlanságnak.

A kocsma kiürült és az utolsók között távozó jegyző kifelé menet búcsúzóul még nagyot csípett István elernyedt arcába: „Aludjá’ csak Isti fiú, mer’ lesz ez még így se!”-mondta, majd fölényes léptekkel István háza felé indult.  

Hajnalban fagyott.

Istvánt a helyi buszjárat sofőrje találta meg a földön fekve, megfagyva.

A négy gyerek még egy ideig kérdezősködött az apa holléte felől, ám az új bácsi érkezésével eléjük táruló csalfa csodavilág néhány hét alatt mindent felülírt elméjükben.

István emléke épp olyan csendesen és láthatatlanul párolgott bele az univerzumba, mint az utolsó, halk, segélykérő nyöszörgése a dermesztő, nedves éjszakába.

Így maradt el hát az az élet, amely soha el sem kezdődhetett.

Érdeklődés hiányában…