Mics Ildikó

Szlovákiában, az Ipoly mentén születtem, és gyerekkorom legmeghatározóbb emléke, hogy egy szőlőhegyről nézem a világot.
Viszonylag korán ráeszméltem, hogy színész szeretnék lenni, ennek ellenére a gimnáziumban természettudományi tagozatra jártam, és szerettem a matematikát. Végül mégiscsak színész lett belőlem – először a kassai, majd a komáromi színházban játszottam. Budapestre egyetlen hátizsákkal érkeztem.
Magam sem gondoltam, hogy majd éppen a Vígszínház színpadán találom magam, de több előadásban is játszhattam a kislányom születéséig. Akkor viszont ő lett a legfontosabb, és négy évig, míg oviba nem ment, nevelgettük egymást. Időközben, szellemi kihívást keresve, újságíróképzésre jelentkeztem. Addigi írói munkásságom kimerült a huszonvalahány évig tartó naplóírásban, és csak az újságíró akadémián sikerült felvérteződnöm annyi elszántsággal és önbizalommal, hogy kieresszem a kezemből az írásaimat.
Elsősorban mértéket és önkritikát tanultam. Hálás vagyok a tanáraimnak, mert szigorúak voltak hozzám. Bár a szigorúság színészként általában bezár és visszavet, az írásnál komoly támasz. Egy ideje érlelődött bennem az igény arra, hogy kreatív írást tanuljak. Csak a megfelelő alkalomra vártam. Ami most jött el. Péterfy Gergely írói kurzusára rögtön a meghirdetése után jelentkeztem, gondolkodás nélkül. Nem a színészet feladására készülök, sokkal inkább egy olyan kalandra, amelynek most még nem látom az állomásait, de hihetetlenül felvillanyoz.
Gergely azzal indította az óráit, hogy az írás varázslat.
Azt hiszem, jó helyen vagyok.

5. FELADAT: A STOPPOS