Szigetnapló 2020 – 6.

A Péterfy Akadémia Kisoroszi kreatív írás-táborának résztvevői, 2020.

Felkértünk öt résztvevőt, hogy írjanak meg egy-egy napot a Péterfy Akadémia kisoroszi nyári kreatív írás-táborában. Hatodiknak Pap Éva naplóját olvashatjátok.

Szigetnapló 6

Álmosan kecmergek ki az ágyból. Jó sok alvás kell még, hogy bepótoljam, ami kimaradt az előző napokban. De mielőtt lezárom a Szigetnaplót, amelyet patetikusnak szántam, megnyitom a Facebookot. Szlavicsek most is felébreszt, ahogy elsőként meglátom a bejegyzését. Borzongás fut végig rajtam és vele örülök.

Megnyerte a PRAE kiadó kriminovella pályázatát. Ha nem így lett volna, akkor is tudom, hogy a szobatársunk Szalaival baromi jól ír, és ismerni fogják a nevét. Jules Winklernek, a második helyezett novella szerzőjének is gratulálok. Szlavicsek, Szalai, Takács Péter, Jules és én a Péterfy Academy tavaszi mester+ kurzusát együtt dolgoztuk végig.

Gondolkodom, töröljem-e a tegnap megkezdett soraimat, mert ez a reggeli hír felülír mindent. Elé írok.

Nem tudom pontosan, rövid alvás után mi ébresztett előbb, Szlavicsek két szobával odébbről áthallatszó telefonos ébresztő hangja, vagy az, hogy valami szorítja a fülcimpámat és szúrja a fülem tövét. Rájövök, lefekvés előtt elfelejtettem kivenni a fülbevalómat.

Képtelen vagyok kinyitni a szemem, a fejemben ahogy a reggeli kávéban a tejszín, úgy kavarognak a gondolatok. Pedig a tábor első napján még kiszakadva az otthoni hétköznapok világából, üres volt a fejem, mint a koldus pénztárcája.

Szentesi ötlete is beugrik, hogy a szerzői oldalamon indíthatnék egy kihívást, felrázhatnám az olvasóim figyelmét. Bennem van még a felolvasásokon elhangzó novellák élménye, a gondolat,  hogy itt bizony több szerző hangja kiforrott, vagy ha még nem az, nem ússza meg, hogy előbb utóbb azzá válik.

 Péterfyék majd, ha kipihenték magukat a tábor után… Nem! Azonnal, ha hazamennek, tegyenek szabaddá egy sort a könyvespolcukon, és címkézzék fel: ezek a szerzők mind ott voltak az első kisoroszi táborban vagy a kurzusok valamelyikén. Mert az a polc meg fog telni.

Az előző este élménye is dolgozik még bennem. A vendég, ha majd fapofa karaktert kell megalkotnom, jó példa lesz. Mészáros Sándor. Ha róla és az irodalomhoz való viszonyáról van szó, dőlnek belőle a gondolatok. Kíváncsi lennék, egy ilyen kaliber tud-e bármi másról beszélni. De engem mindig érdekel az emberi oldal is. És ez most személyes lesz.

Miközben a Kalligram Kiadó vezetője magasan szántó gondolatokat enged szabadjára, és egy ponton, bevallom, le is maradok, az jut eszembe, majd a végén, lehet-e derűt csalni az arcára. Áprilisban megjelent könyvemet mesélem neki, hogy sikere lett. És ezt dobta vissza a szerkesztő, kérdezi elmosolyodva. Nem számonkérés, mondom, csak köszönet, hogy pont egy éve, miután elküldtem a kéziratot, kaptam visszajelzést. Nem arról szólt, hogy kiadják, de biztató volt. Sándornak a történetemre válaszként adott kérdése viszont megnyugtató elégtétel. Nem tőle, hanem jelképesen az összes kiadótól, akik válaszra sem méltattak.

Ez a nap már az összegzésé. Az utolsó szemináriumon olyan téma kerül elő, amelyet az első könyvem megjelenése után saját bőrömön is tapasztaltam. Az olvasók imádják az igaz történeteket. De mi igaz, és mennyire keveredik a szubjektív igazság a fikcióval? Mert keveredik.  De ha fiktív is, úgy kell megírnunk, hogy az hihető legyen.

Péterfy Gergelyt hallgatva egyöntetűen bólogatunk, hogy végül oda lyukadunk ki, ami megtörtént, annak oka és értelme van. Hogy a valóság valami transzcendencia teremtménye – ami valahol előre meg van írva. És az író azzal foglalkozik évezredek óta, hogy ezt papírra veti.

Minden, amit kitalálunk, azt tapasztalatból rakjuk össze, de csak úgy tudjuk hatásosan elmesélni, ha fikcionalizáljuk.

„Nem tudsz bonyolultabb valóságot felfogni, mint amilyen bonyolult fikció létrehozására képes vagy, és viszont: nem tudsz bonyolultabb fikciót létrehozni, mint amennyit „felfogsz” a valóságból.

A saját elméd rabja vagy.” /Péterfy Gergely/

Aztán beszélgetünk még a történetek szereplőiről, a karakterekről. Mit ismerünk meg belőlük. Az a kedves nagypapa, aki reggel hozza az unokájának a kakaót. Kiderül, hogy a zsidó családnak meg a szörnyeteg, aki lekaszálta a népét. Ha mindezt felfejtjük, ettől lesz emberközeli és izgalmas.

Körbenézek és látom, a csapat még hallgatná az elméletet, de ennek a tábornak nem ez az elsődleges célja. Arra ott vannak a kurzusok, ahol hétről hétre az elmélet mellett a legfőbb cél, az ott tanultak gyakorlatba ültetése.

Az ebéd befejezése a tortával olyan, mint egy születésnap. Nem olyan, hanem pontosan az.

Legtöbbször magányos az író útja, amikor éjszakánként az asztal fölé görnyedve ír. De egyedül létezni tartósan nem megy. Kell egy támogató közeg, amely magával ragad, és felemel. Ahol egy hajóban evezünk. Ilyen volt az első kisoroszi írótábor.

Murinai Angéla: „Itt a táborban is ugyanazt olvasták ki a novellámból, mint a fiam és barátnője, akiknek megmutattam. Ebből tudom, hogy azon még dolgoznom kell. A tábor azt is megerősíti bennem, hogy az ember nem csak ösztönből ír, hanem ennek rendszere van, és ez egy tanulható folyamat, ami meggyorsítható.”

Kiss Dorottya Éva: „Az írás valamiből felállás, a terápia része.”

Koskovics Éva: „Identitás zavarral megyek haza, a szó jó értelmében. Ez a fejlődési folyamatom része.”

 Jánosi-Mózes Tibor: „Csobbanós mély vízbe ugrottam.” Megjegyzem, túlélte. És nem csak írni tud, hanem fantasztikus fotókat is készít.

Arady Gizella: „Amikor írok, teli vagyok bizonytalansággal. Egy ilyen tábor felszabadító érzés, feltöltődöm. Meglepetés, hogy milyen klassz írókkal találkoztam. Gergely inspiráló légkört tud teremteni az ember számára. Ők ketten Évukával olyan tanárok, akik mellett zseninek érzem magam. Már nézegettem a házakat Kisorosziban.”

Bujtor Luci: „Ki hallott olyat, hogy ötvenvalahány évesen jusson eszedbe, hogy írni kezdj… Meg mertem tenni. Az építő kritikák sokat jelentettek, és a többiek írásából is sokat tanultam. Nem vágytam kimozdulni innen, és házhoz szállítottatok nekem egy ilyen nívós társaságot.”

Szabó Annamari: „Nagyképűnek gondoltam magamat, hogy olvasóként jelentkezem a táborba.

Szellemileg aktív és lelkes csapat volt ez. Amit itt kaptunk, az sok-sok nyaralással ért fel. Barátságok szövődtek, és az önreflexiós naplóírás is elindított bennem valamit.”

Turcsán Zsófi: „Bátorságot kaptam, és értékes kapcsolatokat. Dorottyával közös projektet indítunk.”

Dojcsák Lilla: „Laikusként jöttem ide, semmilyen múlttal. Ez valami új kezdete, amit régóta keresek magamban. A beszélgetések, hatások, motivációk… Mennyi munkám van abban, hogy meg mertem lépni, ide eljöjjek. Nevettünk és sírtunk is együtt…”

Rákosi Judit: „A hozzáállásotok humánum az irodalomhoz és az emberekhez, ez rendkívüli és kivételes. Ez nem csak a mi írói fejlődésünkre lesz hatással, jobb emberként megyek haza.” Ezt könnyek között mondta.  

Hat nap, amely felemel. Sok sírás és nevetés. Egy támogató közösség, amely éltet. Látható, hogy itt mindannyian egy csónakban evezünk. Mindannyian többek lettünk. Tudással, tapasztalatokkal, élménnyel. Én személy szerint egy mesterrel, akit régóta kerestem.

Ugyanilyen hálásak vagyunk Péterfy-Novák Évának, aki nélkül mit sem érne az egész. Legszívesebben anyának szólítanám, de még nem merem.

Gergely megkéri őt a zárszóra, amely végtelen egyszerű és őszinte. „Szívesen”

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .