Szigetnaplók 2020 – 3.

Felkértünk öt résztvevőt, hogy írjanak meg egy-egy napot a Péterfy Akadémia kisoroszi nyári kreatív írás-táborában. Harmadiknak Szlavicsek Judit naplóját olvashatjátok , július 28-ról, keddről.

Kedd, a harmadik

Masszív fejfájásra ébredek. De nem panaszkodom. Az Advil, amit az utolsó pohár irsaival küldtem le éjjel fél kettő tájékán, a jobbik pályára állított, így hétkor már úton vagyok a Kisoroszi szigetcsúcs felé.

Figyelmemet igyekszem megosztani az egyenetlen talaj és az elvadult ártéri erdő felől érkezhető veszélyek felismerése között: bizonyosan könnyebb dolgom lenne, ha nem üvöltő zenével futnék, de még inkább, ha nem lehetséges gyilkossági helyszínként tekintenék minden helyre, ahol magányosan járok. Szakmai ártalom. Gondolatban rögzítem a fényeket, színeket s szagokat, elhelyezem a lehetséges holttestet a lehetséges helyszínen, aztán továbbdöcögök, hogy kiérjek a spiccre.

Betolakodónak érzem magam, ahogy a temérdek sátor között haladok: betolakodó vagyok, váratlan korai vendég, egy potyázó, aki perceket lop a halszagú csodából, ami a kemping lakóit mossa át, hogy a létezés lusta luxusával ajándékozza meg őket.

Hazaérve megcsap a parasztház nyirkos hűvöse, felpattintom a laptopom, újra átolvasom a szövegemet – amire lehet, hogy sor kerül ma -, döbbenten realizálom, hogy jó néhányszor lecsúsztam a fókuszált E/3-ról, hogy alkalmilag összebútorozzak a jó öreg mindent tudó elbeszélővel: szerencsére sikerül egy ütemmel előbb lecsapnom a laptopot, mint hogy megszületne a szégyen. Vannak dolgok, amiket célszerű elengedni. Ezt ilyennek nyilvánítom, talán a közeg, talán a másnap tesz ilyen megengedővé.

A délelőtti szeminárium előtt ráérősen reggelizünk, Péterfy már megérkezett, kicsit megnyugtat, hogy az ő arcán is felfedezni vélem az éjszakai borozás diszkrét nyomait. Gyorsan összefoglaljuk a főbb csomópontokat, amik az esti hevült vitában csattantak össze a magas irodalom mibenléte valamint magasságának voltaképpeni létezése körül, majd számba vesszük kit hogyan s mikor sikerült saját szobájába juttatnunk, hogy ott folytassa idegen szobák idegen lócáján indított szendergését – aztán dolgunkra térünk.

A harmadik napra beérett a gyümölcs. Péterfyék témaválasztása, az árulás, amely köré szerveződő novellákat kértek előre beküldeni – a mai nappal végképp átvette az irányítást és a nap végéig el sem engedte.

A tíz elhangzott szöveg nagy hányada erős, sebzett, traumatizált női sorsokat lökött be a térbe, ahol így nehezen képes a fókuszon – a szöveg elemzésén – maradni a diszkurzus.

Elsőként Kiss Dorottya Éva zaklatott, tudatfolyam jellegű prózája hangzik el, szuggesztív előadásmódja, a bántalmazó párkapcsolat lélektanát zsigeri őszinteséggel láttató történet pedig mindannyiunknál berúgja az ajtót. Többekben felmerül, hogy saját előadásában, monodrámaként előadva is megállná a helyét.

Kósa Brigitta novellája egy évtizedeken átívelő, kezdetektől frusztrációkkal, félreértésekkel terhelt szerelem történetét meséli el – a személyesség atmoszférája mindannyiunkra mély hatást gyakorol.

Koskovics Éva szövege egy biztos kezű blogger adatokkal, szerteágazó információkkal gazdagon megpakolt története, ami a mádi zsidó közösség deportálásának a helyiekre gyakorolt, máig meghatározó hatása kapcsán mesél sokkolóan az árulásról.

A délelőttöt Murinai Angéla remekbeszabott novellája zárja: egy a magyar közvéleményt megrázó jópár évvel ezelőtti anyagyilkosság témáját dolgozza fel egészen egyedi szempontból, a gyilkos fiú börtönben töltött éveit helyezi a fókuszba, egy baráttá vált rabtárs nézőpontjából.

A súlyos sorsok mostanra érezhetően megtelepszenek rajtunk, hatnak, felzaklatnak, érzékennyé tesznek, így többször ütköznek sarkos vélemények.

Szerencsénkre öt férfi is van a csoportban, átgondolt, megalapozott véleményükkel egészséges balanszot teremtve a női irodalom, női témák kérdéskörében felparázslott vitában. A hosszúra nyúlt, időnként szenvedélyes hangulatú csörték mutatják igazán, mennyire időszerű, feszültséggel terhelt terület ez.

A délutáni etapot Dojcsák Lilla novellájával kezdjük, aki az árulást egy testvériséggé mélyülő gyerekkori barátságba berobbanó árulás súlyos következményeit mutatja be feszes szerkezetű, jó tempójú szövegével.

Őt Pásztor Andrea Vákuum-aspiráció című írása követi. A sokkolóan nyers, erős atmoszférájú szöveg újabb neuralgikus pontot tapint a nőiség témakörében, de a szöveg a témánál jóval több: jó tollú, okos, feszes, több rétegű, határozottan erős minőség.

Rákos Judit novellája egy olyan erőtérbe érkezik meg, ami már túlcsordul a traumatizált női sorsok okozta feszültségtől. Sokkoló, figyelemreméltó története egy nőről szól, akinek életét az abúzus végig kíséri, előbb fenyegető árnyékként, majd – mint egy önbeteljesítő joslatként – rideg valóságként.

Szabó Annamária írása hatalmas meglepetés, hisz kiderül, hogy élete első novelláját olvassa fel nekünk. Ehhez képest egy nagyon mai, friss, élő nyelvet használó szöveget hallunk, ami két nő barátságának háttértörténetébe ágyazva meséli el egyikük férjének munkahelyi kirúgását, ami súlyos árulást hoz kettejük kapcsolatába, tiszta képet rajzolva arról, hogyan is írja felül a gazdasági racionalitás az emóciókat – ha az élet épp azt hozza.

Szalai Zsuzsa briliáns stílusú novellája osztatlan sikert arat. Két doktornő csörtéje ez egy férfi körül, magabiztos cselekményvezetése, frivol hangja, és a humortól el nem fedett mélysége előrevetíti, hogy a közeljövőben ilyen témájú novellákkal indítani szándékozott blogja nem lesz visszhang nélküli.

Utolsóként sorra kerülve West coast című krimim utolsó fejezetének felolvasásával untatom a megfáradt csapatot, melynek végeztével megkönnyebbülten térünk vacsorázni.

A mai este vendége Szeifert Natália.

Péterfy Gergely – a korábbi napokhoz hasonlóan – ismét a minket, nyeretlen kezdőket leginkább izgató kérdéssel indít: hogy indult pályája, milyen út vezetett az első kötetéig. A szerző válaszából sokak erőt meríthettek, hisz személyében cáfolta a mindenki által únos untalan hangoztatott tételt, miszerint magánkiadás után már esély sincs valódi kiadónál kötettel kijönni.

Elmeséli ugyanis, hogy hiába publikált számtalan novellát rangos irodalmi folyóiratokban, első kisregényét mégis magánkiadásban adta ki, miután hosszasan és sikertelenül próbálkozott több kiadónál is. A kötet ennek ellenére jó szakmai kritikát kapott és egyáltalán nem gátolta a pályája későbbi alakulását.

Szóba került még egy szintén igen jellemző probléma, nevezetesen, hogy a magyar irodalmi élet szűk terébe jutni nagyon nehéz ismeretlenül, különösen igaz ez akkor, ha a szerző ezen felül még vidéken is él. Elmondta, hogy a magyar piac olyan kicsi, hogy elmondható rá, hogy mindenki ismer mindenkit, és amint sikerül személyes ismeretségeket kötni, az érezhetően megkönnyíti az újonnan a pályára lépő szerzők életét, hisz a pályatársak ajánlásai, segítő észrevételei sok utat megnyitnak.

Kifejezetten érdekes volt Szeifert Natáliának a kritikákhoz való viszonya: ő ugyanis szenvedélyesen szeret kritikát olvasni, és korántsem csupán a saját szövegeivel kapcsolatosakat. A 2000 című folyóiratban megjelenő hosszú, a kollégák által lábjegyzetelt kritikák például szerinte igen hasznosak, hisz segítenek tisztán meglátni azokat a pontokat, amik minden prózai szöveg esetében szükségképpen a fókuszba kerülnek.

Ennek ellenére írás közben épp az ellenkezője jellemző rá: az alkotás tényleges folyamatában véleménye szerint célszerű elfelejteni mindazt, amit az ember az írásról tanult, beleértve ebbe akár az alapvető nyelvtani szabályokat is.

A témagyűjtésről szólva elmesélte, hogy az igazán életszerű történeteket kocsmákban ülve gyűjtötte. Az évek során szokásává vált, hogy beül, igyekszik észrevétlenül beolvadni és figyel, hallgat, elraktároz. Gergely kérdésére válaszolva elmondta, hogy mostanában a Legenda nevű műintézmény a kedvence, a Mi van veletek? című kötetéhez viszont egy hatvani kocsmában inspirálódott.

Végezetül beszél készülő új könyvéről, pontosabban arról, hogy a fejében lévő sok regénykezdemény közül mostanában különösen egy foglalkoztatja, amelynek témája az idő köré koncentrálódna. Így mostanában temérdek – az idővel kapcsolatos – tudományos könyvet olvas.

A program végeztével aztán menetrendszerűen szállingóznak az udvarunkba a csoporttagok, hogy kimossák magukból a mai nehéz témák okozta sokkot. Én ma nem megyek közéjük. Hisz ezt a naplót kell írnom.

Szerda reggel nyolc. Mindjárt végzek a naplóval. Kócosan ülök a konyhaasztalnál, inspirációt az előttem függő „Nekem olyan ember kell, ki kocsmába nem jár el.” feliratú hímzett falikép mondanivalójából merítek. Ekkor kedves írótársam Tatai Lajos, a szomszéd szobából  Szalai Zsuzsával, fő fegyvertársammal s lelki támaszommal bekopognak egy üveg pezsgővel, hogy pályára helyezzük a negyedik napot is.

Nem ellenkezem.

Szlavicsek Judit

https://www.facebook.com/szlavicsekjudit/

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .