Rozgonyi Sarolta: A halál Samarrában

Al-Rafi, a kereskedő:

Sok-sok évvel ezelőtt Bagdad határában mongol portyázók támadtak a karavánunkra. Mindenkit lemészároltak. Senkinek nem kegyelmeztek. Engem is meglőttek. Az utolsó imára nyitottam számat, amikor hirtelen rettenetes homokvihar csapott le a környékre. A mongolok fejvesztve menekültek, elnyelte őket a sivatag, és velük együtt nemrég szerzett pompás kincseimet is. A csodával határos módon túléltem, de már alig volt bennem élet, amikor Hani rám lelt. Ellátta a sebemet, megosztotta velem kevéske vizét és kenyerét, és elvitt egy biztonságos barlangba – ami később féltett vagyonom rejtekhelye lett. Hani sok időt töltött velem, de néha eltűnt néhány napra. Mindig friss élelemmel tért vissza. Soha nem kérdeztem, honnan és hogyan szerezte, ahogy nem faggattam éjszakai lázálmaiban felsejlő titkáról sem. Nem tudom mit tett, de nem ismerek tisztább lelkű, hűségesebb és megbízhatóbb embert nála. Neki köszönhetem az életemet.

Ma elviselhetetlen szomorúságra ébredtem. Súlyos mélabú szorongatta a szívemet, sírás fojtogatta a torkomat, erőtlennek éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy elérkezett az idő, nem menekülhetek a félve várt, de elkerülhetetlen találkozás elől. Hani előtt nem tarthattam titokban rettentő állapotomat, így ő a reggeli ima után azonnal a piacra sietett, hogy hozzon abból a csodaszerből, amelyről az a szóbeszéd járta, hogy elűzi a halált.

Hani kisvártatva visszajött, remegett és sápadt volt, és azt mondta:

– Gazdám, az imént, amint ott álltam a piacon, valaki megbökött a tömegben, megfordultam, és láttam, a Halál az, aki engem megbökött. Rám nézett, és tett egy fenyegető mozdulatot, kérlek hát, add oda a leggyorsabb lovad, kivágtatok a városból, hogy elkerüljem a végzetem. Szamarrába megyek, ott a Halál nem talál meg.

Szó nélkül neki adtam a leggyorsabb lovamat, mert akkor régen ő megmentette az életemet, és most rajtam volt a sor, hogy megmentsem őt. Felpattant a lóra, a véknyába vágta a sarkantyúkat, hajszolta, hogy mielőbb Szamarrába érjen. Csodálkoztam, miért éppen Szamarrába megy, és miért hiszi, hogy ott majd nem éri el a Halál, de nem volt időm megkérdezni tőle. Addigra a szorítás enyhült a torkomban, elszállt a mélabúm, viszont rettentő kíváncsiság kerített hatalmába, hogy megnézzem magamnak a Halált, ahogy a piacon járkál, és bökdösi az embereket. Még ott értem. Ahogy meglátott, felém fordult, és barátságosan magához intett.

– Már vártalak – mondta.

– Miért tetted azt a fenyegető mozdulatot a szolgám felé, amikor találkoztál vele? – vontam kérdőre.

– Az nem fenyegető mozdulat volt, egyszerűen csak meglepődtem. Csodálkoztam, hogy itt látom Bagdadban, úgy volt, este Szamarrában találkozunk – felelte.

– De ő azt mondta, ott nem találod meg.

– Akkor félreértett, én azt mondtam neki, Szamarrában az örök élet vár rá.

– Nem adhatnál neki még egy kis időt? – kérdeztem.

– Reggel még téged akartalak magammal vinni, de meggondoltam magam. Kíváncsi voltam, el mersz-e jönni, hogy megláss. Most választhatsz. Maradsz vagy jössz velem, hogy valóra váljon hűséges szolgád reménye.

– Mindig is szerettem volna eljutni Szamarrába – vágtam rá gondolkodás nélkül.

Hani

Szamarra tornyai lassan kibontakoztak a hajnali homályból. A körkörösen felfelé keskenyedő kerek torony pontosan olyan volt, mint álmomban. Pirkadt, a város zárt kapuin vörös táncot jártak a felkelő nap sugarai. Megálltam, és leszálltam a lóról, amit szeretett gazdám, al-Rafi adott. Végigsimítottam a vágtától csatakos pompás állat hátán, levettem róla a nyerget, és szabadon engedtem.

Tegnap ilyenkor még Bagdadban virradt rám a nap, ma pedig itt vagyok kőhajításnyira az örök élettől, amit egy idegentől nyertem álmomban. Megint a ló pörgött ki a játékon, amit négy apró csonttal játszottunk, ugyanúgy, mint sok évvel ezelőtt, amikor a szörnyű homokvihar után rátaláltam a sivatagban a haldokló al-Rafira. Megmentettem, és ő a házába fogadott. Boldogan lettem a szolgája, mert új életet kezdhettem annyi év magányos vándorlás után, amivel a családomat pusztulásba döntő kapzsiságomért büntettem magam. Hűségemmel vezekeltem szörnyű tettemért.

– Nyertél – mondta tegnap éjjel az idegen. – A legértékesebb a ló, mert elvisz Szamarrába, ahol boldog élet vár rád.

Reggel gazdám gyengén és sápadtan támolygott ki a szobájából. Összeszorult a szívem a látványtól. A városban az a hír járta, hogy létezik egy olaj, amely elűzi a közelítő halált. A piacra siettem, hogy megtudjam, hol szerezhetem be. A hömpölygő tömegben egyszer csak valaki megbökött. Megfordultam, és az idegen állt előttem, akivel álmomban sorsot vetettünk. Megértettem, hogy a Halál áll velem szemben. Haragos tekintettel intett felém. Csak annyit mondott:

– Miért nem vagy még Szamarrában?

Az olaj kicsúszott a kezemből, utánakaptam, de az üvegcse pattant egyet a kövön, és darabokra tört. Jeges félelem öntött el. Sarkon fordultam, és rohantam haza a gazdámhoz. A leggyorsabb lovát kértem, hogy mielőbb Szamarrába érjek, és a gazdám nem kérdezett semmit, szó nélkül elővezette.  

A két közeledő alakot akkor pillantottam meg, amikor felcsendült a spirális mecset müezzinjének hajnali imára hívó éneke. Ahogy közelebb értek, egyikükben gazdámat ismertem fel, mellette a Halál lépkedett.

– Eljöttem én is Szamarrába, hogy osztozzam veled az örök élet boldogságában – lépett hozzám gazdám, és elszántan nézett szembe a Halállal.

– Tegnap reggel eljöttem, hogy egyikőtöket magammal vigyem – emelete fel kezét a Halál. – Most játsszunk, azzal köpenyéből előhúzott négy apró csontot.

Halál

Már hosszú ideje kerülgettem Hanit, a gazdag lókereskedő fiát, aki elárulta a családját és al-Rafit, aki saját gazdagságát szem előtt tartva mindig ügyesen forgatta a pénzt. Mindketten letértek a helyes útról, mégis bennük volt a jóság. Sok fejtörést okoztak nekem, hogy a végső megmérettetés után a Pokolba vagy Paradicsomba küldjem őket?  Többször is megkörnyékeztem őket, hogy tudjam, a végső mérlegeléskor a mérleg serpenyője melyik irányba billenjen. 

Az emberek azt tartják rólam, hogy kíméletlen és kérlelhetetlen vagyok. Tudják, hogy jövök, mégis meglepődnek, amikor megérkezem. Pedig a földi élet vége előre elrendeltetett, és én csak a dolgomat teszem. Megvetem, akik könyörögnek vagy menekülnek, tisztelem, akik harcba szállnak vagy leülnek az asztalomhoz, hogy játszanak velem.

Tegnap meglepődtem, amikor a bagdadi piacon megláttam Hanit. Intettem neki, és ő megértette jelzésemet. Éppen indultam volna Szamarrába, ahol találkoznunk kellett volna, amikor felbukkant al-Rafi, és kérdőre vont. Már döntöttem, hogy kettejük közül melyiküket viszem magammal, de ő nem engedett.

– Reggel még téged akartalak magammal vinni, de meggondoltam magam. Kíváncsi voltam, el mersz-e jönni, hogy megláss. Most választhatsz. Maradsz vagy jössz velem, hogy valóra váljon hűséges szolgád reménye – állítottam választás elé.

– Mindig is szerettem volna eljutni Szamarrába – vágta rá gondolkodás nélkül.

Tetszett a bátorsága. Együtt indultunk útnak. Hajnalra értünk a város alá, és már messziről észrevettük Hanit, aki gondolataiba mélyedve üldögélt egy kövön.  

Al-Rafi azonnal hozzálépett, és így szólt:

– Eljöttem én is Szamarrába, hogy osztozzam veled az örök élet boldogságában – majd elszántan rám nézett.
Rendben van – gondoltam, és a köpenyem zsebéből elővettem négy csontot. Most mindegyik lóé volt.
– Játsszunk! – mondtam.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..