Horváth Flóra: Szobaleírás

…ahogy az utolsó szobához közeledem, a szívem egyre erősebben dobog, és a gombóc a torkomban a gyomromig nehezedik. Remegő kezekkel nyúlok a kulcsért a zsebemhez, majd csak harmadszorra sikerül betalálnom a zárba. Izzadó tenyérrel elfordítom kulcsot, az ajtó nyikorogva, lassacskán tárja fel a szobabelsőt. A pulzusom szapora, pedig nem először jövök be ide. Újra ötévesnek érzem magam. Kisgyermekként elképzelésem sem volt, mi lehet idebent, hiszen akkor csak Nagyi történeteiből hallottam erről a szobáról, mert Papus csak nagyon ritkán engedett be minket a birodalmába.  Ünnepnapnak számított, ha mégis bemehettünk. Ilyenkor együtt kávéztak Nagyival, akinek ilyenkor a szoba előtt kellett hagynia a forró italt, – szigorúan cukor és tej nélkül -, ahogy azt negyven éven keresztül minden egyes nap megtette. Egy éve viszont vége szakadt az idilli kávézásoknak. Papus három hónappal később, váratlanul, örökre elaludt, követve Nagyit az örökkévalóságba, ezzel megduplázva fájdalmunkat. Ebben a szobában találtunk rá.
  Beljebb lépek, és orromat megcsapja az ismerős illat, ami egyszerre juttatja eszembe a gyermekkorom legszebb emlékeit, amikor Papus behozott ide, és felolvasta nekem a verseit, amiket Nagyihoz vagy nekem írt; s amely végigkísérte egész életemet. Olyan volt ez, mint egy szertartás, és csak mi ketten vehettünk részt rajta. Ilyenkor mindig különlegesnek éreztem magam, és csillogó szemekkel hallgattam őt. Régi könyvek és enyhe levendulaillat egyvelege lengte körül a szobát. A levendula volt Papus kedvenc virága, mindig tartott néhány szárított csokrot idebent, ezzel is fokozva az alkotás örömét. A nap el-elfogyó fényei kevés világosságot engedtek be a szobába, ezért felkapcsoltam a lámpákat, hogy mindent jól szemügyre vehessek, hogy még egyszer magamba zárjam a gyász, az levendula illatú emlékek és Papus lényének még érezhető maradványait. A fehér falú szobát könyvespolcok ölelték körül plafontól padlóig, s a roskadásig tömött deszkák mellett festmények, portrék néztek szembe velem. A szoba már-már túlzsúfolt volt a sok személyes holmitól, de éppen ezért volt különleges. Papus nemcsak írni és olvasni, hanem festeni is imádott. Ezt a helységet művészlelke töltötte csordultig, amely – hitem és meglátásom szerint – beívódott a falak, a képek és a könyvek minden egyes molekulájába. Lassan, kimérten vizslatom körül a szobát, hogy minden egyes képkockát elraktározhassak a fejemben. Jobb oldalt, a polc sarkánál a fiatalkori önmagát látom, grafittal rajzolva. Mellette édesapja arcképe helyezkedik a könyveket eltakarva. A polc közepén lóg a legnagyobb festmény. Szinte kitölt egy fél polcnyi területet, akkora. A kép egy terpeszben álló, jobb kezét magasba emelő, 1800-as évekbeli férfit ábrázol. Ezt nem ő festette, de mindig is nagy becsben tartotta, mert az édesapjától örökölte. A kép alatt található a világ legkényelmesebb kanapéja, amibe bele lehetett süppedni, és a csodásakat lehetett szunyókálni. Ezt ízléstelen, nagyon ronda takaróval fedték be, de erről sosem tettem gonosz megjegyzést Papusnak, mert ő nagyon szerette, a padlót borító förtelmes színű perzsaszőnyeggel egyetemben. A kanapé jobb oldalán ég az olvasólámpa, ami alatt Papus magyar irodalom klasszikusaiba szokott elmerülni – ez volt a kedvenc időtöltése. Márait szerette a legjobban, rengeteget olvasott fel nekem a műveiből. Még az első kiadás is megvolt neki, amelyet a tizennyolcadik születésnapomra ajándékozott nekem. Azóta is ez a kedvenc regényem. A lámpa alatti kis asztalkán hever egy kupac könyv, gondolom, ezek lettek volna a soron következő olvasmányok. Helyet foglalok az olvasófoteljában, végigsimítom a kezem a fotel mellett lévő, kézzel készített kis asztalkán, és a könnyeim függönye mögül vizslatom tovább a helyet, ahova már nem térhetek vissza. Nem tudom, mennyi idő telik el így. Veszek egy nagy levegőt, felállok, és ujjaimmal mindent gondosan végigtapogatok. A párnákat, az asztalon heverő tálkákat, a könyvek gerincét, a festmények szebbnél szebb kereteit, a következő szobát nyitó boltív tetejét, a növényeket, a bútorok megfeslett kárpitját… Az asztal alatt rápillantok arra a tárgya, amellyel végérvényesen is visszautazom az időben: megpillantom Dörmit, a szürke plüssmackóm, amit körülbelül húsz éve nem láttam. Azon a kis széken hever, amit Papussal még együtt vettünk a piacon, mikor óvodás lehettem.  A plüss hassal előre hever a székecskén. Egyik szeme már hiányzik, és az ülepénél szétnyílt a varrás, de egy kis foltozással helyrehozható. Felveszem, erősen magamhoz szorítom, és mélyen beleszippantok.  Papus illatát érzem rajta, és még jobban zokogni kezdek. Megsimogatom a gömbölyödő pocakom. A kislányom biztosan örülni fog ennek az ajándéknak, amit egy éles rúgással nyugtáz odabent. 

Ez a szöveg a 2. Feladat megoldása.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..