Nagy Krisztina: A Halál Szamarrában

Ezeregyéjszakás stílusban

Malik nem volt a szerencse kegyeltje. Egész életét meghatározta az a tény, hogy anyja, a szépséges Zaira hercegnő belehalt a szülésbe. Khaled, Malik apja még aznap eszét vesztette a fájdalomtól. A csecsemő, születésével egyszerre lett anyja gyilkosa és apja megrontó rossz szelleme. Az árvát a család egyik hűséges szolgálója, Fatima vette magához és a sajátja mellett őt is fiaként nevelte.

Alig múlt négy éves, mikor Malik számára véget ért a gyerekkor. Riad gyűlölte fogadott öccse bájos arcát, aranybarna fürtjeit, kecses mozdulatait, nyughatatlan kíváncsiságát. Az ő arca kerek volt, a haja fekete, sután mozgott és a kedvenc tevékenysége az unatkozás volt. Riad megfigyelésnek hívta, de valójában unatkozott. Unatkozott és bosszút forralt a betolakodó ellen, akit soha egyetlen percig sem tekintett a testvérének. Utálta a napot, amikor anyja a karján a békésen szendergő csecsemővel belépett az amúgy is nyomorúságos kunyhóba, ahol eddig ketten éltek. Mikor Malik négy éves lett, elég nagy volt, hogy munkába álljon. Egy nap, mikor a bátyja Bagdadba készült a vásárra, elvitte magával és eladta az első embernek, aki szolgát keresett. Riad lelkiismerete nyugodt volt, mikor elmesélte anyjuknak, hogy Malik se szó, se beszéd, beállt szolgálni. Fatima hitte is, nem is. Túl öreg volt, Bagdad pedig túl nagy ahhoz, hogy megkeresse, és Riad olyan meggyőző volt, hogy a lelke mélyén hinni akart neki. Szerette Malikot, de félt is tőle. A halált látta a szemeiben.

Ibrahim fia Ahmed vette meg. Rögtön látta a fiún, hogy nem mindennapi szolgával van dolga. Sok éven át szerette titkon Zairát, gyakran szállított neki kelmét, amikor a hercegnő új ruhát varratott magának. A fiúban az ő vonásait vélte felfedezni. Kérdezősködni kezdett és még aznap este kiderítette, hogy Malik valóban Zaira fia, akit anyja halála után Fatima nevelt. Hajnalig töprengett, hogy mit csináljon. Küldje vissza a fiút Fatimához, kezelje szolgaként, vagy részesítse az őt a rangjánál fogva megillető bánásmódban, kutassa fel a nagyszüleit?
Maliknak nem élt rokona Bagdadban és egyébként sem voltak kíváncsiak rá, kitagadták. Khaledet apja, Amir vitte magával Szamarrába, ahol Zaira szülei is éltek. Amir megfogadta, hogy megöli a gyilkos fiút, ha az átlépi Szamarra határát.
Ahmed úgy döntött, a fiú az ő személyes szolgája lesz. Így dolgozik majd, de élvezheti a kiváltságokat is.

Malik nehezen tanult bele a szolga létbe. Igaz, hogy Ahmed mindig engedékenyebb volt vele, mint a többi szolgájával, de már nem ölelte át Fatima kérgesre dolgozott keze, ha bántották, amiért más, mint a többi szolga. Amiért neki szabad bejárása volt a gazdához, amiért sosem kapott verést, amiért szebb és kedvesebb volt, mint a többi cseléd. Bár sosem hivalkodott származásával, nem is tudta letagadni azt. Világlátása és az elesettekhez való viszonya meghazudtolta zsenge korát.
Minden kiváltsága ellenére Malik boldogtalan volt. Hiányzott a családja, a régi élete. Nem kergethette már a pillangókat a réten és nem csodálhatta Riad végtelen nyugalmát, amint hosszú órákon át ül mozdulatlanul kedvenc fája alatt.

Már jócskán ifjúvá serdült, mikor az egyik vásáron összefutott Riaddal. Először azt hitte, hogy egy nő bökte meg a vállát, csak aztán látta, hogy a köpeny a bátyját rejti.

  • Te itt?  – Kérdezte meglepetten Malikot. –  Itt halál vár rád, menekülj, amilyen gyorsan csak tudsz – súgta neki a csuklya alól.
  • Ki akarna engem bántani? – Hőkölt vissza az öccse.
  • Bérgyilkost küldtek, hogy még ma öljön meg. Menekülj, ha kedves az életed!
  • Hova menjek, édes bátyám? Sosem jártam Bagdadon kívül. Merre induljak?
  • Menekülj! – És Riad amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt a forgatagban.

Maliknak se kellett több. Elkérte Ahmed leggyorsabb lovát és elindult. Gyerekkorából rémlett egy homályos történet Szamarráról, ahol a nagyszülei élnek, és mivel jobb ötlete nem volt, elindult megkeresni őket.

A vásár jól sikerült. Ahmed kelméi messze földön híresek voltak, ma is eladta minden portékáját. Este elégedetten ünnepelt cimboráival az ivóban. Hazafelé tartott, mikor az egyik sikátorban valaki megszólította.

  • Jó estét, uram!
  • Riad, te vagy az? – Kérdezte meglepetten Ahmed a csuklyás férfit.
  • Én vagyok, jó uram. Megtisztel, hogy annyi év után is felismer.
  • Hogyne ismernélek fel! Azt mondd meg nekem, hogy miért küldted Malikot Szamarrába?
  • Én, jó uram? Én nem küldtem.
  • Elkérte a leggyorsabb lovamat, mert te azt mondtad neki, hogy menjen Szamarrába.
  • Én egy szóval se mondtam, hogy menjen oda – tiltakozott a kapatos Riad. – Hogy küldtem volna oda, jó uram? A nagyapja minden kapuhoz őröket állított azzal a feladattal, hogy öljék meg a fiút, ha meglátják.  – És mint aki rájön, hogy titkot árult el, hozzátette – Ezt mindenki tudja.
  • Mindenki?
  • Mindenki. – Állt bele Ahmed tekintetébe, majd lesütött szemmel, zavart dühvel hozzátette. – Majdnem mindenki. Számít ez? Miért küldtem volna a biztos halálba az édes öcsémet?
  • Akit tíz éve eladtál nekem öt aranyért.
  • Jó uram. Malik menni akart, anyám már nem tudta etetni tovább, és ő ezt tudta. Heteken át könyörgött nekem, hogy segítsek neki munkát találni. Ő kérte, hogy anyánknak ne szóljunk, mert félt, hogy megszakadna a szíve. Hozott ő már elég fájdalmat a világra, nem akarta tetézni.
  • Megölted az öcsédet! – Rivallt rá hirtelen Ahmed.
  • Dehogy öltem uram, nyargal valahol az úton a te legjobb lovadon.
  • Ma este, mikor megérkezik Szamarába, meg fog halni. Te fogod megölni! – És mielőtt Riad szóra nyithatta volna a száját, Ahmed a szívébe döfte a tőrét.

Senki sem látta, senki sem hallotta. Ahmed köpenye szélébe törölte a pengét és nehéz szívvel folytatta útját hazafelé. Malikra gondolt, a fiúra, akinek már sosem adatik meg, hogy boldogan éljen. A fiúra, aki önhibáján kívül lett megannyi tragédia okozója. A fiúra, aki élete értelmét kutatta szakadatlanul, és aki ezt már sosem fogja megtalálni.

Késő este lett, mikor Malik megpillantotta Szamarra keskeny tornyait a dombok mögött. Szívébe új remény költözött: a nagyapjai biztosan megvédik, a nagyanyjai biztosan szeretni fogják. Már látta maga előtt a boldog találkozást. Ahogy kézről kézre, arcról arcra vándorol. Ahol örömkönnyek záporán át néznek rá a féltő szemek. Az érett füge ízén merengett, amivel majd biztosan megkínálják, amikor a gyümölcs ízét fémes íz váltotta fel, majd a világ megszűnt létezni a számára. Nem élt, mire a teste földet ért. Lova egyedül vágtatott be Szamarrába.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..